Szikrázóan csillogott a fény a parkban, ahogy a hótakarón végig szánkázott. Kint a nagyvilágban zajlott az élet, dinamikus, sokszor erőteljes energiák ütköztek, de ez a park olyan volt, mint egy titkos kis ékszerdoboz a béke szigetén. Évi ebben a parkban sétálgatott lassan másfél órája. Gondolkodott. Egyszerűen muszáj volt újra kijönnie ide, mert a belső feszültségtől nem tudott a munkájára koncentrálni.
Nem értette, hogy mi van vele. Mindig is megbecsült barát, anya, feleség és munkatárs volt, de már egy ideje, mélyen belül nem érezte elég jónak magát.
Hiába rótta a köröket, valahogy nem akart enyhülni a szorítás a mellkasában. Fáradtan leült egy padra és csüggedten nézett körül.
Újra feltette magának a kérdést, már vagy ezredjére: – Mi ez? – és ekkor valami nagyon furcsa dolog történt vele.
A táj életre kelt, mintha egy függönyt húztak volna el, mindenhol fénylő energia örvénylett. Egyszerűen csodálatos volt.
Látta a felröppenő cinege szárnyáról továbbgördülő pulzálást, az alvónak tűnő fákban lustán keringő életenergiát, és a hóban hempergő kutyusok teste körüli vibráló fényt is.
Gyöngyöző kacagás hívta fel magára a figyelmét.
Egy 4 éves forma kislány hógolyózott az anyukájával. Maga volt a kirobbanó élet, ahogy együtt játszottak. Testéből energia gyűrűk indultak ki és kapcsolódtak a tájjal és minden létezővel, plusz színt és dinamikát teremtve ezzel. Évi lenyűgözve itta magába a látványt.
A következő pillanatban gondolati képek jelentek meg a térben a kislány és az anyukája életéből. Bepillantást nyerhetett kettejük világába.
A lányka tiszta, ítéletek nélküli, feltétlen szeretettel csodálta édesanyját és öröm volt számára minden együtt töltött perc. Őszinte kíváncsiság, nyitottság és bizalom volt benne a világ felé. Nem aggódott a holnap miatt, gyermeki bölcsességgel tudta, hogy a világ tökéletes. Erős kontrasztot mutatva az anyuka aggodalmai, kétségei és önostorozásaival szemben, aki sokszor erőn felül teljesített, keresvén egy tökéletes ideál képet, melynek szerinte meg kell felelnie.
Pedig kedves, szeretetteljes nő volt, aki dicséretre méltó eredményeket ért már el a munkájában is, és a magánéletében is, mégis látni lehetett a szürkén fojtó energia kígyókat, ahogy újra és újra lecsapnak rá, szakadást hozva létre az életenergiájában. De nem csak a szürkén gomolygó kígyók voltak jelen. A nő feje fölött finoman pulzált egy gömb, melyből újra és újra megindult egy-egy hullám, hogy kapcsolódjon vele, de ezekre rácsaptak a kígyók, visszavonulásra késztetve őket.
Évi tisztán látta, hogy mindig, amikor egy negatív gondolat, vagy egy önítélet születik meg a hölgy elméjében, akkor kicsapnak a kígyók, amikor pedig pozitív gondolatai vannak, akkor a fénysugarak meg tudják érinteni.
Ekkor született meg benne a felismerés önmagával kapcsolatban.
Életének emlékezetes pillanatai egymás után bukkantak fel a lelkében. A nevetés és a könnyek is mind-mind megszépítették az útját, de rá kellett ébrednie, hogy a fókusza kibillent és ez az oka a lelkében dúló feszültségnek.
A külső elismerés és a mások iránti szolgálat mellett elfelejtette, hogy önmagát is tiszteletben tartsa. Megértette, hogy az önértékelés nem azon múlik, mit gondolnak mások róla, hanem hogy ő maga mennyire értékeli önmagát és milyen típusú gondolatoknak enged teret az elméjében.
Ahogy a napfény beborította a kis parkot, Évi szívében is egyre nőtt a belső fény. Elfogadta múltját, azt, ahogy eddig élt és gondolkodott, és elköteleződött önmaga nagyrabecsülése és őszinte szeretete mellett.
Ezen a napon rájött, hogy az önértékelés nem egy cél, hanem egy folyamat, amit egész életében, egy szeretetteljes elköteleződéssel lehet fenntartani.
Mire felállt a padról és a lelkében kinyílt virággal elindult vissza a munkahelyére, már mindent a megszokott módon látott, de a megélt élmény és a tudás, kincsként vele maradt.
![]() |
![]() |



Instagram: Majoros Melinda (@melinda.majoros) | Instagram